Ebben az idõben Magyarországon az autizmussal élõ populáció és családjaik számára szervezendõ szolgáltatások sikeres létrehozásához szükséges egyetlen alapvetõ elem sem volt megtalálható. Ez ellentmondott annak a hatalmas, országos szintû, a többi fogyatékos csoportok számára létrehozott rendszernek, melynek egy része tekintélyes múltra tekintett vissza, más része újonnan jött létre. Azonban egyetlen fõiskola, egyetem, sõt posztgraduális klinikai specializáció sem nyújtott (és ma sem nyújt) megfelelõ képzést a jövõbeli szakembereknek, orvosoknak, pszichológusoknak, tanároknak, egészségügyi és szociális gondozóknak a pervazív fejlõdési zavarok (PDD), vagy autizmus spektrum-zavarok területén. Hiányoztak a speciális szolgáltatások, intézmények, a szükséges jogi keretek. Hiányzott a minimális tájékozottság, és elfogadó támogatás a közösségen belül (mely csupán ennek a tájékozottságnak az alapján lehetséges).

Tartalma szerint ez csupán a szolgáltatások, a klinikai és kutatási munka nemzetközi és hazai realitásoknak megfelelõ megtervezésének elõkészületeire vonatkozott. A projektet a Soros Alapítvány finanszírozta, mely a magyar állam elõtt és mellett messze a legjelentõsebb támogató volt az 1988 és 1994 közötti pénzügyi válság idõszakában. A munka a Gyógypedagógiai Fõiskola hallgatóinak segítségével valósult meg (akik közül jó néhányan késõbb a stáb tagjai lettek.
A projekt tervezésénél az alábbiakat tekintettük a megfelelõ szolgáltatások és a gyümölcsözõ tevékenység szükséges elemeinek (nem fontossági vagy idõrendben):

Békésen indult: az összegyûjtött információ közvetlenül bekerült a Gyógypedagógiai Fõiskola gyermekpszichiátria tantervébe. Egy informális autizmus klinika is elkezdett kirajzolódni a Pszichológiai Intézeten belül.
Az elsõ pedagógiai próbatétel már ebben az évben elkezdõdött: integráltunk egy magasan funkcionáló autizmussal élõ kisfiút, aki Duchenne típusú izomsorvadásban is szenvedett, egy kis létszámú tanulásban akadályozott és szociálisan hátrányos helyzetû gyerekekbõl álló csoportba, két gyógypedagógus (Prekop Csilla osztályfõnökként és László Zsuzsa) részvételével. Az osztály nagyon lelkes volt, tele rendkívül segítõkész hatévesekkel, de a kísérlet csak egy évig tartott az iskolai személyzet egy részének intoleráns viselkedése miatt. A tanárok és a kisfiú egy új, autizmussal élõ gyerekek számára létrehozott osztályba költöztek 1989-ben.
A szociológiai kutatás haladt a maga útján. A hallgatók nagyon részletes, félig strukturált interjúkat készítettek (Elisabeth Newson, Nagy-Britannia, által rendelkezésünkre bocsátott, de átdolgozott kérdõív segítségével) autizmussal élõ gyerekek szüleivel, mely gazdag (elõre megjósolt, ám mégis megindító és elgondolkodtató) információt nyújtott. A kiértékelésben Tóth Olga szociológus segített.
A klinikai körülmények között megismert, egyre növekvõ számú szülõ közül kb. tíz-tizenkét fõvel és néhány bevont szakemberrel folytattunk rendszeres, havi találkozókat szombat délelõttönként, Gervai Judit lakásán. A megbeszélések, és az ott kialakított stratégiának megfelelõ szervezés eredményeképpen az év decemberében hivatalosan megalakult a munkanevén „szülõszövetség”, azaz az „Autisták Érdekvédelmi Egyesülete”. A kidolgozott alapdokumentum konszenzust tükrözött az autizmus természetét, és a tagság által a szervezet elé tûzött célokat illetõen, harmóniában az akkor ismert nemzetközi (pl. az „International Association Autism Europe által kibocsátott) dokumentumokkal.

1989: a projekttõl a szervezetig

A szükségletek nyomása alatt megváltoztak az eredeti tervek. Az év végére nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatunk tétlenek, miközben a megfelelõ módszerek a kezünkben vannak. Az általunk megismert és diagnosztizált családok oktatás, képzés, terápia nélkül voltak. Nem tehettük meg azt, hogy megelégszünk a módszerek megismerésével és kipróbálásával. Használnunk kellett az összegyûlt módszereket.
1989 elején egy zuglói nappali ellátó központ üres szárnyában megnyitottunk egy speciális óvodai csoportot kisgyerekek számára, majd õsszel emellett egy iskolai csoportot öt magasan funkcionáló hétéves tanulóval. A projekt az Oktatásügyi Minisztériumtól nyert pénzügyi támogatást. Ez a kicsi egység volt a jelenlegi iskola magja. Az itt alkalmazott módszer ötvözte a korai szociális és preverbális kommunikáció-fejlesztést és zenei interakciós pedagógiai terápiát (Elisabeth Newson, Nottingham); a Hollandiában megismert korai fejlesztést (Ina van Bercelaer Oonnes);  a TEACCH program (USA) elemeit;  kognitív- és viselkedésterápiás módszereket (Laura Schreibman közvetítésével); a Patricia Howlin és Michael Rutter (1987), vagy az ATHACA (az autista speciális iskolák igazgatóinak egyesülete, Anglia) tagjai által leírt speciális módszereket és tantervi szükségleteket.
A klinikai munkára a családok gyorsan növekvõ, és a kollégák és helyiségek egyre korlátozottabbnak tûnõ száma volt jellemzõ. Néhány vizsgálatot a Fõiskola folyosóin és várótermében végeztünk. Ennél nehezebb volt áthidalni azt a problémát, hogy miként lehet egy ülésben mindent megbeszélni és elmagyarázni, és hogyan adjunk tanácsot a jövõre vonatkozóan a családokat segítõ speciálisan képzett szakmai háttér nélkül. Azt tanácsoltuk a családoknak, hogy egy második alkalommal hozzanak magukkal egy szakembert (egy pedagógust), vagy bármilyen segítõt a lakóhelyükrõl, aki a tervek vagy reményeik szerint a gyerekkel fog dolgozni. Magyarázatokat, szakirodalmat, tantermi bemutatást és jövõbeni konzultációkat kínáltunk fel.
Történetünkben ez volt az egyik legfontosabb és érdekesebb lépés: a családok valóban elhozták az óvodai és iskolai pedagógusokat, gyógypedagógusokat, és asszisztenseket, pszichológusokat (ritkán), esetenként még az orvost is. Egyre növekvõ számú kollégára találtunk országszerte, mindenféle képzettséggel vagy anélkül, akik a mi információinkat használták, visszajöttek további információkért, vagy a gyerekkel kapcsolatos konzultációkra, és elhozták a vele való munka eredményeit és problémáit. Egyre gyakrabban történt, hogy egy messzirõl érkezõ családnak azt mondhattuk: „Keressék fel ezt az illetõt, hogy foglalkozzon a gyerekükkel, neki már van némi tapasztalata”. És elkezdtük azt javasolni a családnak, vagy a szülõ-tanár párosnak, hogy menjenek el a helyi önkormányzathoz, és mondják el, hogy ennek a gyereknek speciális ellátásra van szüksége, és hogy több hasonló gyerek is van a környéken. Ha tudni akarják mennyi, kérdezzenek meg minket (természetesen csak azokat ismertük, akik hozzánk fordultak), és ha szándékukban áll speciális csoportot, osztályt szervezni, készek vagyunk felmérni a gyerekeket, képezni, segíteni és tanácsokkal ellátni a tanárokat.
Ez a felajánlás gyakran a kompetenciánkon kívül esõ szerepekbe és konfliktusokba kényszerített minket, olyanokba, mint a városi és megyei hatóságok között fennálló helyi érdekütközések, iskola és osztály, tanár és tanár közötti konfliktusok, melyeknél kérték, hogy gyõzzünk meg embereket, oldjuk meg a konfliktust, vagy finanszírozzuk a szolgáltatást. Az elsõ autizmussal élõ gyermekek számára indított speciális pedagógiai csoportok már 1989-ben megalakultak, egészségügyi, vagy gyógypedagógiai intézményeken belül. A Mûvelõdési Minisztérium engedélyezte a mûködésüket a mi folyamatban levõ pedagógiai kísérletünk keretében: ez volt az „Országos Hálózat” eredete és kezdete.
1989-ben kezdtük meg kiadói tevékenységünket is Uta Frith könyvének magyar kiadásával, Baráz Miklós és a Hungaprint Nyomda túlbecsülhetetlen támogatásának köszönhetõen.

Az Ambulancián folyó tevékenység:

Diagnosztikus vizsgálat, felmérés, és tanácsadás fejlesztési terveket, otthoni tréninget, korai fejlesztést, szociális-kognitív terápiát, viselkedésterápiát és iskolai elhelyezést illetõen.
A szülõk segítséget kapnak a család lakóhelyének közelében dolgozó szakember (többnyire pedagógus), speciális csoport, befogadó nappali ellátó hely vagy iskola felkutatásában, és az ottani szakemberek számára informális tanácsadást és jövõbeni konzultációs lehetõséget ajánlunk. A hálózat egyre növekvõ szerepet tölt be ennek biztosításában.

A kísérleti iskola

A Serdülõklub és a Serdülõház

Oktatási-szervezési csoport

• A stabil mûködés feltétele: a finanszírozás biztosítása, a személyzet túlterhelésének és alulfizetésének elkerülésére is.
• Szatellit a szolgáltató szervezetek (csoportok vagy egyének) a szolgáltatások kiterjesztésének érdekében.
• Aktív szerepet vállalni a törvényhozási javaslatok és a szemlélet formálásában, szakértõi munkával segíteni, speciális nehézségek esetén, szakmailag támogatni az érdekvédelmi szervezeteket.
• A lehetõ legkorszerûbb, tényeken alapuló módszerek és rendszerek adaptálása.
• Interdiszciplináris gondolkodás és együttmûködés.
• Nagyon kevés szakmai kompromisszum megkötése (pl. betegek egyéni érdekében: amikor a rokkantság megállapításához a hatóság olyan tesztet követel, ami nem létezik – és nem hagyja magát meggyõzni errõl, akkor megalkuszunk).
• A minõségi munka prioritása a mennyiségi mutatók fejlesztésével szemben.